Most megint szállingóznak a pelyhek,
s én közönbbel nézem: mindegyik óriási fej lett.
Az elmúlt, álomvilági lények,
kik egyszer már az életembe léptek,
s máig álomképként éltek.

Néha csak némán néznek,
de mihelyt beljebb borul az ég,
s már nemcsak szitál ez a kristályos jég,
beleborulok az álomtükörbe,
s már én is csak forgok körbe körbe,
miért, hogy mindez oly rég volt,
miért felejtem éberen ezt az orkánsok arcot.

Miért gyűjtöm őket ott messzi fent lakatlan csúcsoknál,
s most tessék, a lavina eltrafál,
s már én is köztük gurulok, le ide, a jelenbe,
tévedés volt, hogy mindezek már elfeledve, fenn temetve.

S tessék csak tessék, álom arcú éberképek,
vasfogával miért nem ett meg rég a jó öreg?

Most tessék, mint a préda, még mindig feledném,
régi képeim ott fenn a feledés hegyén,
pedig itt gurulok köztük napról napra,
le a lejtőn, minden pirkadatra,
s semmi sem állhat az utamba,
mert rettenetes, erős minden régmúlt emlék,
roppant lelkem vaspáncélként őrzi,
mi rég volt, s nem lehet már soha elfeledni.

Ködfelhő

Időnként újra felderengsz,
Semmi szó, vagy link.
Jó volna tudni miért jelensz meg most megint?

Összegyűlt pár gondolat?
Bizonyára megtelít.
Válaszokat mégsem adhatok,
ha fel sem teszed, mi az mi elszomorít.
Jó volna ha a sok foszlányt szépen felfűznénk,
és egymás nyakába simítanánk,
hiszen ott van legbelül,
s láthatnám tisztán,hogy mi bánt.
Vagy csak gyúrd össze mindet,
a tehetetlen düh majd segít,
S így, acélgolyóként hajítsd felém!
Fájni fog persze, de végre érezhetek megint legalább,
ha mást úgysem, valami kínt.

Túl élénk a homály,
beleveszteni nem tudtalak,
s ott folytatnánk talán ahol megszakadt az elhalt aranyfonál.

Mézédes méreggel átitatott kanál..

Jó döntés volt?
Nem tudhatom, még nem telt el elég idő.
Ilyen, mi voltál, más sosem lesz talán már.
De én újraalkotom szép lassan magam.
Ha tudnám, hogy nálad ott, minden újraépül
s a romokon már nem a fájdalom kísértete jár,
talán boldogabb lennék mint tegnap,
a ködfelhő pedig talán jobban körbefon.

Nem lehet

Elszöknék veled, de mind hiába.
Mindennek rám szakadt hirtelen az ára.
Sok magányos év alatt
csak koptatom az utak porát, hiába.
Sok éve az egyetlen profán, mi jelenthet, Te voltál.
Beragyogta szemed- drága csillag azt az eget,
mi feketén meredt életem hajnalán a túlvilágra.
Megmenteni? Kár lenne értem.
Csak fogd meg szépen gondolatban a kezem!
Indulj el felém, írj nekem sokat!
Kriptából szerelmet, lila virágokat.

Elszöknék, de nem lehet.
Deszkámon már kopognak a szegek
Párnám puha fából faragták.
Könnyű álmot tudom, nem,
de nyugodt békét másnál nem lelhetek.