Ha elalszom, nem álmodni. Erre vágyni és megszokni, hogy nem lehet mindent leradírozni. Rohadt vörös tintával van belemetszve a léleksejtekbe a cizellált ezernyi foszlány, s ahogy összefonja az éjszaka pókja, kusza álommá ijesztő rémképek válnak ki a hétköznapi ködből.

S közben szétszakad a lelkem. Gyilkos pohárhoz húz, nem dobog már a szívem, íjam megfeszül, tetem gúzsba görbül, marrja, tépi minden régvolt bűn. Megtapossa saját lelkem az a sok sok emlék kép, és összezúott magányos örvénybe húzza kegyetlen precekben az alattomos idő, mi megmaradt, az a szép üveg test forgács szilánkjai.