"érdekes dolgok ezek kérem "

Már egy hete ezen rágódom, sőt igazából még korábbtól fogva.

Álnokok vagyunk, kétszínűek, és ritka az őszinteség, az is csak krízisben. Senki nem az amit mutat vagy mond, alig bízhatsz már valakiben és ez depresszív egy kicsit. Még jó, hogy nincs időm belegondolni. Legjobb barátommal nemrég azon tanakodtunk, hogy vannak-e igazi barátaink, de már mindenki kiábrándult a többiekből, és arra jutottunk, hogy egymásnak maradtunk. Szomorú, de tény.

Én már kezdek továbbgurulni a sündisznók álltal kifejlesztett technikában. A tüskéknél közeebb senkit sem! Csakhát egymást. Jó ez így is , de kicsit kevés.

Csakhát már nagyon félek a tüskék közé engedni bárkit is, mert álltalában kitépi a tüskéimet, és belémdőfi, ami duplán fáj.

Könyörgöm, ha mindenkin átlátok, mert annyira kicsinyes, akkor mit tegyek? És különben is hol van egy barátság határa? Van egyáltalán igazi barát aki nem fordul el, aki örök?

Talán azok akik már meghaltak és máig eszembe jutnak ha komplikáltabb helyzetbe lépek. Charlotte, például.

Fájnak már az emberek. Kicsit megfulladok.