Gyertyaláng

Tengek-lengek egész nap, kergetnek a régmúlt emlékei, s össze-vissza kavarognak az őrült gondolatok. Már egy éve múlt, hogy nem tudom igazából mit is szeretnék. Emlékszem, még tavasszal elhatároztam, hogy végigcsinálom Vele az egészet. Igazán szerettem volna. Aztán kezdte valami kiölni a lelkesedést. Talán túlságosan egyirányú volt, én pedig túl gyáva, hogy végigmerjem küzdeni az egészet.
Fájt, hogy nem nekem önti ki szíve panaszait. Fájt, hogy mindenki csak bánt miatta. Fájt, hogy régmúlt hibákat ró fel.
Sokminden fájt.

-Te sem tudtál megbocsájtani, és én sem. Se magamnak, se Neked. Ne haragudj miatta. Minket úgylátszik nem egymásnak faragtak, s erre elég későn jöttünk rá. Most úgyérzem, hogy minden hazugság volt; pedig ez akkor nem úgy tűnt.
Időnként úgyérzem, már lezártalak. Aztán hirtelen előbukkansz a legváratlanabb pillanatokban. Vagy a rossz vagy a szép emlékekkel a szemedben. De tüzet már nem hozol, csak emlékezni jó. Mégis itt vagy még a szivemben. És fáj, még mindíg fáj.

Későre jár, a Rác templom halvány körvonalaira őszi köd ült már. Szeretem nézni este a várost. Csak ideülök az íróasztal mellé, ég egy gyertya, és bámulok kifelé az ablakon. Csodaszép. Ilyenkor megnyugszom kissé. A tudat, hogy itthon vagyok, bárki bármit is mondjon. Mára már nem gyötröm magam tovább. Az ágyban Ady vár.