Ébredés

Itt ülök a koliban. Tegnap előtt, mikor visszajöttem, annyira megnyugodtam, mintha haza értem volna. Kiskoromban éreztem ilyet utoljára, mikor napközi után hazaérve becsuktam magam mögött az ajtót, s a küszöbön állva kifújtam magam. Na most már nem bánthat senki.
Aztán ahogy nagyobb lettem, mindig menekültem a problémák elől. Gondoltam egyszerűbb, ha nem veszünk róluk tudomást. Aztán most paff. Paff az életnek. Paff a szerelemnek, paff a munkának, majdnem paff a sulinak is, bár ezen még tudunk dolgozni. Remélem, nem késő.



"Sosem késő!" Hallom innen -onnan.
Fenét nem. Vannak dolgok, amik nem tűrnek halasztást. Legalábbis nem annyit, mint amennyi időt elszerencsétlenkedünk a megoldásig. Például vannak beszélgetések, amik ha esetleg évekkel korábban megtörténnének, nem kerülnénk később "Paff" - helyzetbe, vagy ezen helyzetek bonyolult láncolatába. Gondoljanak csak bele.


Persze ez nem a "Na én bezzeg megmondtam... " és a "Ha így vagy úgy..." stb... kezdetű ön bálványozó gondolatok dicsőítése. Mert ugyebár köztudott, hogy utólag okosnak lenni olyan mint előre hülyének.
De gondoljanak csak bele bátran! Amit ma megtehetsz... (Ha már a közmondásoknál járunk.)


Egyszóval arra szeretnék utalni, hogy ne vegyék természetesnek a jót, a szép perceket! Álljanak le időnként picit. Üljenek le, és gondolják végig, nézzék kicsit más szemmel az életüket, s mindazt ami körülveszi önöket.
Higgyék el, más meglátásba kerülnek a dolgok, az emberek, és minden. Pillanatnyi sértődések, el nem mondott szép szavak vagy problémák annyira félre vezethetik az életünk, és olyan bolond döntéseket szülhetnek, melyeket később alaposan megbánunk, s néha visszafordíthatatlan következményeket vonnak maguk után.


Tudom, nehéz feladat, de még nehezebb lesz azzal a tudattal élni hogy akár egyetlen mondaton, csókon vagy ölelésen múlt minden, és most már késő. Keressék meg ami vagy aki fontos önöknek, és tudassák vele, mennyire boldogok, hogy velük lehetnek. Figyeljenek jobban szeretteikre, hiszen az élet amúgy is szeret játszani a halandókkal, elveszi magától is azokat akik kedvesek számunkra, ne lökjük el őket ön szorgalomból. Az a szeretet és odafigyelés amit nekik adunk, minket is jobb, hitelesebb emberré formál.



Charlotte- ról jutottak eszembe ezek a gondolatok. Sajnos korán elvette mellőlem a sors. Remélem odafentről figyel rám, bár nem sok öröme lehet abban amit elválásunk óta látott...
Bárcsak... áhh olyan kár siránkozni.