Gyertyaláng

Tengek-lengek egész nap, kergetnek a régmúlt emlékei, s össze-vissza kavarognak az őrült gondolatok. Már egy éve múlt, hogy nem tudom igazából mit is szeretnék. Emlékszem, még tavasszal elhatároztam, hogy végigcsinálom Vele az egészet. Igazán szerettem volna. Aztán kezdte valami kiölni a lelkesedést. Talán túlságosan egyirányú volt, én pedig túl gyáva, hogy végigmerjem küzdeni az egészet.
Fájt, hogy nem nekem önti ki szíve panaszait. Fájt, hogy mindenki csak bánt miatta. Fájt, hogy régmúlt hibákat ró fel.
Sokminden fájt.

-Te sem tudtál megbocsájtani, és én sem. Se magamnak, se Neked. Ne haragudj miatta. Minket úgylátszik nem egymásnak faragtak, s erre elég későn jöttünk rá. Most úgyérzem, hogy minden hazugság volt; pedig ez akkor nem úgy tűnt.
Időnként úgyérzem, már lezártalak. Aztán hirtelen előbukkansz a legváratlanabb pillanatokban. Vagy a rossz vagy a szép emlékekkel a szemedben. De tüzet már nem hozol, csak emlékezni jó. Mégis itt vagy még a szivemben. És fáj, még mindíg fáj.

Későre jár, a Rác templom halvány körvonalaira őszi köd ült már. Szeretem nézni este a várost. Csak ideülök az íróasztal mellé, ég egy gyertya, és bámulok kifelé az ablakon. Csodaszép. Ilyenkor megnyugszom kissé. A tudat, hogy itthon vagyok, bárki bármit is mondjon. Mára már nem gyötröm magam tovább. Az ágyban Ady vár.

Botlás

Ma beszéltem Vadásszal. Összetörték szegényt. Amióta ismerem, állandóan ez van.
"Majd jön másik, aki elfeledteti vele a múltat, s csak a szép emlékek maradnak meg a lány után."
Elgondolkoztam. Miért keres valaki vígaszt egy szintén halálra ítélt kapcsolatban? Miért futunk a boldogság után? Mikor úgyérzed, hogy célbaérsz, rájösz, hogy csak egy nagy botlás az egész, és futsz tovább, aztán a végén csodálkozol, ha elfutsz a cél elől, félvén, hogy az is csak egy botlás lesz. Hülye hasonlat tudom.
Én azt hiszem, hogy egyetlen társat rendelt számunkra; s Őt úgyis mellénk sodorja az élet. Kérdés, hogy felismerjük-e?

Ma reggel

Késsz, vége. Elég volt. Mától szeretném a saját életemet élni. Mindíg hagytam, hogy átgázoljanak rajtam, tönkretegyék az álmaimat. Héj, mi a fenét csinálok? Miért engedtem eddig? Jó igen, talán kaptam némi szeretetet de inkább sok zsarnokságot érte. Hát ilyen áron nem kell köszönöm.
Mennyire önző az ember, és mennyire rövidlátó. Képes feladni mindent a látszatboldogságért.
Most igazán szembe tudnám köpni magam a múltért, bár értelme semmi sem lenne. Remélem, nem késő még rákanyarodni az útra. Talán még oda visz, ahová menni szeretnék.
Te pedig csak akkor gyere velem, ha tudod fogni végig a kezem! Mehetünk együtt? Remélem.

Vége

Majd meghalsz az önmarcanolástól, és bármennyire is fáj, tovább téped a már-már hegesedő sebeket, de mégis úgyérzed, nem érdemelsz jobbat. Félsz boldognak lenni.

Hülyeség.

Meglehetősen egyszerű volt kimondani a végét. Hihetetlen, de így történt.
Most végre boldog vagy, felszabadultan szeretsz. Érzed, sokan szeretnek, és önmagad leszel lassacskán. Persze kell idő, és néha hiányoznak a vérző sebek, dehát mindenkiben van egy kis perverzió. Lassan megtanulod másba fektetni ezt is. Ez talán még egyszerűbb, mint a nagy lépés. Egyre gördülékenyebben találod meg rég nem látott önmagad. Csodálkozom, hogy sikerült végre, s igen, büszke is vagyok Rád.

Úgyérzem, megtaláltam a helyem.