2012. aug. 11.

Nem lehet

Elszöknék veled, de mind hiába.
Mindennek rám szakadt hirtelen az ára.
Sok magányos év alatt
csak koptatom az utak porát, hiába.
Sok éve az egyetlen profán, mi jelenthet, Te voltál.
Beragyogta szemed- drága csillag azt az eget,
mi feketén meredt életem hajnalán a túlvilágra.
Megmenteni? Kár lenne értem.
Csak fogd meg szépen gondolatban a kezem!
Indulj el felém, írj nekem sokat!
Kriptából szerelmet, lila virágokat.

Elszöknék, de nem lehet.
Deszkámon már kopognak a szegek
Párnám puha fából faragták.
Könnyű álmot tudom, nem,
de nyugodt békét másnál nem lelhetek.

Ha elalszom, nem álmodni. Erre vágyni és megszokni, hogy nem lehet mindent leradírozni. Rohadt vörös tintával van belemetszve a léleksejtekbe a cizellált ezernyi foszlány, s ahogy összefonja az éjszaka pókja, kusza álommá ijesztő rémképek válnak ki a hétköznapi ködből.

S közben szétszakad a lelkem. Gyilkos pohárhoz húz, nem dobog már a szívem, íjam megfeszül, tetem gúzsba görbül, marrja, tépi minden régvolt bűn. Megtapossa saját lelkem az a sok sok emlék kép, és összezúott magányos örvénybe húzza kegyetlen precekben az alattomos idő, mi megmaradt, az a szép üveg test forgács szilánkjai.