Most megint szállingóznak a pelyhek,
s én közönbbel nézem: mindegyik óriási fej lett.
Az elmúlt, álomvilági lények,
kik egyszer már az életembe léptek,
s máig álomképként éltek.

Néha csak némán néznek,
de mihelyt beljebb borul az ég,
s már nemcsak szitál ez a kristályos jég,
beleborulok az álomtükörbe,
s már én is csak forgok körbe körbe,
miért, hogy mindez oly rég volt,
miért felejtem éberen ezt az orkánsok arcot.

Miért gyűjtöm őket ott messzi fent lakatlan csúcsoknál,
s most tessék, a lavina eltrafál,
s már én is köztük gurulok, le ide, a jelenbe,
tévedés volt, hogy mindezek már elfeledve, fenn temetve.

S tessék csak tessék, álom arcú éberképek,
vasfogával miért nem ett meg rég a jó öreg?

Most tessék, mint a préda, még mindig feledném,
régi képeim ott fenn a feledés hegyén,
pedig itt gurulok köztük napról napra,
le a lejtőn, minden pirkadatra,
s semmi sem állhat az utamba,
mert rettenetes, erős minden régmúlt emlék,
roppant lelkem vaspáncélként őrzi,
mi rég volt, s nem lehet már soha elfeledni.