Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Kezdenek besűrűsödni a hétköznapok, a hétvégékről meg ne is beszéljünk ugye. Közben pedig mindenen jár az agyam, csak azon nem, ahol muszáj lenne. Kezdenek előjönni az emlékek és ez most egyáltalán nem jó, mert gyűlölöm, ha rajtam kívül álló, alig kontrolálható dolgok okoznak feszültséget, meg dekoncentráltságot. Azt hiszem ezzel talán mindenki így van, de most különösen nem értem, miért van ez.
Egy két apró ösvénytől eltekintve, mindent felégettem már magam mögött, de akkor meg miért nem múlnak el a dolgok?
Semlegesen ugyan, de visszatérnek, befészkelik magukat, kimondatnak olyat, amit eszem ágában sem volt, és alig tudom kontrolálni.

Igen, mikor otthagytam az egészet, tudtam, hogy egyfelől nagyon fog hiányozni a légkör, másrészt a barátok (már az a kb 2, max 3), de nem értem, hogy miért periodikusan történik ez? Miért szünetel időnként? Egyáltalán elmúlik valaha? Rajtam múlik, vagy nem tőlem függ? És ha igen, mennyiben?

Úgy érzem, hogy nem segített az elszigetelődés, szinte semmit. Talán most gyakorlatban több időm van, de mégsem érzem jól magam tőle. Megint belső része szeretnék lenni valaminek, még ha nem is olyan értelemben mint azelőtt, de hasonló kontextusban talán igen. Talán ez segítene. De nem vagyok biztos benne, és abban sem, hogy nem találnám magam megint sok kisstílű ember társaságában akik ugyan nagyot akarnak, de nem tudják hogyan.

Mindig más

Végre megint Piliscsaba, Klotildliget, csésze jázmin, és nyugalom. Hiába, kell egy kicsit egyedül bóklászni, mert különben átsiklom a gondolatok felett. Nehéz lemondani persze egymásról egy pár napra, de pokoli szerencse, hogy az élet megszabja a pihenőt mindenkinek.

Eltelt a húsvét és hogy-hogysem nem a megszokott menetben zajlottak az események. Felnő az ember, ki kell próbálni más helyzeteket.
Hát ez olyannyira más helyzet lett, mint még szinte soha. Bicikli, majdnem vad idegenekkel, egy heggyel arrébb.
Kezdeném azzal, hogy nem nagy a kerékpáros múltam (kb München belvárosa, max Eichenau, ... ), újabban pedig egyesek hatására váltam úgymond "bringássá" . Pesten belül meg Pest és kisebb környékbeli helyek, nade nem Eger-Miskolc, ráadásul kölcsön bringával, hegyek között. Zsófi gyilkos tortúra volt, tele "út viszonyokkal" :) . De hát kellenek a kihívások, meg a comb izom kialakulásnak esélyt adni, stb ... Ráadásul ilyen előzmények után maximálisan ki tudtam élvezni másnap a barlang fürdőt. Sőt, a harmadnapi Lillafüredi kiruccanás már szinte meg sem kottyant (enyhe túlzással). Igazság szerint azt hittem, még jobban megutálom majd Miskolc városát, de nem így történt. Lillafüred után szét tagolódott a kis 7 fős csoportunk, és kettecskén tekerésztünk a városban. Vannak kifejezetten szép részek, főleg a Mindszenti templom és környéke, meg Diósgyőr tetszett.
Nomeg, hogy társasággal, mégis kettecskén; otthontól, és Pesttől távol voltunk pár napot, nyugiban.

Most pedig mégis jólesik kicsit egyedül. Furcsa az élet az már egyszer tuti. Mikor szép és kiegyensúlyozott minden, akkor egyszerűen nem jelenik meg az arcomon az alkotói láz rózsa. Bezzeg mikor halál stressz, ki tudja mi lesz holnap, stb... gondolatok kavarognak belül; vagyis csak problémák átláthatatlan vízesésében fuldokolok, akkor az utolsó szó mindig a papírért könyörög, hogy: "Segítség!", "Megfulladok, ha nem írok ki mindent azonnal!"
És kiírom magam a vízesés alól, de attól még ugyanúgy hömpölyög lefelé az életem szikláin, és csak gyűlik, de legalább kicsit kívülről is látom, úgy pedig már egész szépnek tűnik minden. Bezzeg most csak egy szimpla kristály víz tó van. Ékszer teknősökkel, meg vadkacsákkal, persze itt-ott kicsi birkafelhők takarják a napsugarakat. Lényeg az, hogy ilyenkor nem kiabál az ember, hanem élvezi az életet. Leszarja a problémákat, lazán átsiklik felettük, miközben mégis megoldja két tök egyszerű mozdulattal, és nincs miről írni. Maximum a cukormázas birkafelhőkről, de az meg túl giccses vagy kopott szar. Giccsel és szarral is szolgál az irodalom bőven, tessék azokat olvasni. Én meg addig úszkálok a puskalövés előtti csendben, és várom az újabb idegroham korszakot. Talán nemsokára megint jön egy zúgó, és annyi élmény, hogy majd az olvasó fullad bele.

Kalaf

Új taggal bővült a család. Megérkezett Kalaf, a hat hónapos Afgán Agár.
Cukor pofa. Imádja lopkodni a kenyeret, szaglászni a gyöngyvirágot, és fehér pillangók után ugrálni. Nagyon bírom. Végre megint van kutya a közelemben.

...

Úgy látszik, csak akkor fogok ezentúl ide írni, ha haza vet a sors, meg az anyagi okok.
Hogy miért ülök itt a négy fal között mikor odakinn 25 fok van és süt a nap? Passz, mondom, hogy mániákus és megrögzött vagyok. No meg náthás, és itthon infra lámpázom a fejemet.

Annyi minden történt, hogy majd nyitok neki külön blogot, hogy elmeséljem, de azt hiszem, hogy senki nem kíváncsi rá annyira, márha jár még ide olvasni valaki egyáltalán erre a kihalt blogra :)

Új mániám van kibontakozóban. Bicikli.
Két hete kezdődött, eltekertem Vikitől Robiig, aztán másnap eltekertünk valami tavakhoz, aztán azóta tekerek, mint a mókus. Eszméletlen. Régebben is tekertem, dehát kérem szépen az Németország volt, meg bicikli utak, meg diore elöl - hátul.
Na de komolyan mondom, hogy fantasztikus tekerészni még Pesten is. Lehet, csak kezdeti lelkesedés, de még a hülye autósok és gyalogosok ellenére is élvezem.