Ha elalszom, nem álmodni. Erre vágyni és megszokni, hogy nem lehet mindent leradírozni. Rohadt vörös tintával van belemetszve a léleksejtekbe a cizellált ezernyi foszlány, s ahogy összefonja az éjszaka pókja, kusza álommá ijesztő rémképek válnak ki a hétköznapi ködből.

S közben szétszakad a lelkem. Gyilkos pohárhoz húz, nem dobog már a szívem, íjam megfeszül, tetem gúzsba görbül, marrja, tépi minden régvolt bűn. Megtapossa saját lelkem az a sok sok emlék kép, és összezúott magányos örvénybe húzza kegyetlen precekben az alattomos idő, mi megmaradt, az a szép üveg test forgács szilánkjai.

Egy kissé

nincs kontroll, nincsenek megszokott dolgok, ezerfelé szakítom magam, és mégis megül rajtam az üresség. Aztán jön egy kapaszkodó, és én nézem, és sodrósom tovább. Elmúlt már annyi minden, kellene még annyi sok tapasztalás.

elég, megálljt kívánok végre. Csöndes magányt, nehezen viselhetőt.
Mindig újra.


elvesztem talán.

Hogyan tudnék valamit megváltoztatni? Hogyan tudnék túllépni dolgokon ? Miért érintenek meg hétköznapi dolgok?

Gyengének érzem magam.