Fúj a szél. Csukva minden ablak, legjobb szigetelés, de mégis húsbahatol. Vagy csak bent is fúj a szél. Belül. Legbelül csak kóborolok álmatagon, nemis, inkább kihűlve, mint valami szellem, várom, hogy jöjjön valaki. Már nem is várok, csak létezem, le-le esik a maszkom. Pillanatnyi indulat lehet. Minden élet akiben van még, s körülöttem motoszkál, inkább szalad. Új utakon jár, a kijelöltön, melyre én is annyira vágyom, s ki tudja eljön e valaha, vagy csak álom lesz ez is.
S ha álmodunk, az valóra válik...- hallom mindenünnen, de most a kétkedés letört egy időre tán, vagy örökre, nem tudom.
Talpra állva elbotlom az emberek között. Én magamnak semmit soha, másoknak talán volna kissebb titka, nekem ez jutott, tudatlan világ. Nem akarok szembenézni avval mit ajánlsz ez nem én vagyok, kit látsz, csak árnya önmagamnak, ki megmaradt az a darab. A többit kicsalták, aztán osztogattam. S most, hogy újra visszakaptam, egy másik testben kölcsönféleképpen, félek, hogy elmarad, mert nem tudom mit adhatok, s azt sem értem, némán mit kíván.
1 megjegyzés:
Nem a megírt mondat, de a szívből szóló az igaz.Minden pillanat örök mert szívedben őrzöd, Te és én.
Hited az életben, a jövő reménye.
Megjegyzés küldése