A halál

Állandó rettegés és félelem övezi, pedig jön, akárhogy futunk előle. Utol ér minket is egyszer, tudjuk, de rettegünk.
Körülöttünk hullanak a szerettek, itt hagynak, de mégis itt maradnak, apró kis gondolatban, elménk bugyraiban, mint kedves hölgy, aki valamikor azt a kis medaliont adta. Hol is van? elkeverte az élet, elkevertem, nem emlékszem, csak erre, és jön a felismerés, hogy lehetett volna több is ez a pár halvány megsárgult fénykép a lelkem mélyén, hiszen mennyiszer megtehettem volna azt a három-négy villamos megállót, két lépést.
Most aztán mehetek. Nem látszanak, csak a borús fellegek, minden kifakult színben játszik, a rokonok, az idegen emberek. S megint csak az időt gyászoljuk mind, akik nem voltunk velük sokat, mert minden önző vágyunk a felszínre költözött és most a lelki ismeret hangja tör könny formában fel minden zokogó arcból, s mindez mit sem ér, mert a könny nem ég bele minden arcba, és folytatjuk újra meg újra a kört, a halál szellő hiába is gyötört. Holnap tán kiderül az ég, tovább forog a nagy kerék, elpazarolt percek, s kik szerettek, már mind elmeneteltek a bús sor elején.